Brassaï (Halász Gyula) világhírű magyar származású francia fotóművész, festő, író. 1899. szeptember 9-én született Brassóban. A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán és Berlinben tanult, diplomájának megszerzése után, huszonöt évesen Párizsba ment szerencsét próbálni. Magyar nyelvű cikkeket küldött az elcsatolt szlovák, román és jugoszláv területek magyar lapjainak. Újságíró volt, karikaturista, sőt az 1924-es párizsi olimpiáról sporttudósításokat is küldött. Magyar, francia és német újságokat tudósított, cikkeit rajzaival, karikatúráival illusztrálta, 1929-től fotózott is. A francia fővárosban számos neves művésszel kötött barátságot. 

Bár soha többé nem tért haza, szülővárosa iránti tiszteletből felvette a Brassaï nevet, ezen lett világhírű művész.

Harmincéves korában kezdett fotózni, éjszakákon át csavargott a város utcáin fényképezőgépével és háromlábú fotóállványával, az expozíciós időt egy cigarettája elszívásához mérte. A pályán André Kertész — akit elkísért fotóriportjaira — segítségével indult el, aki később ötletlopással vádolta, holott Kertész avantgárd újító volt, Brassaï csak megfigyelte a világot. Korai képein a művészek és bűnözők tanyájának számító Montparnasse éjszakai életét mutatta be, ezek – köztük a Bijoux a Place Pigalle bárban és az Utcalány című híres fotók – 1933-ban a Paris de nuit (Az éjszakai Párizs) című albumban jelentek meg. A kötetet a fotótörténet kivételesen fontos könyvének tartják, mert az éjjeli fotózásnak akkor még alig volt előzménye. Folyamatosan fényképezte Picasso munkáit, műtermeit, s beszélgetésmorzsákat, történeteket is gyűjtött. Ekkor ismerkedett meg és kötött barátságot André Bretonnal, Paul Éluard-ral, Salvador Dalival, Max Ernsttel, Giacomettivel, Tristan Tzarával, Man Ray-vel is. Második albuma, a Voluptés de Paris (Párizs örömei) – ebben szerepel A két apacs – 1935-ben már komoly nemzetközi sikert aratott. Brassaï hosszan exponált, majd a negatívra vakuval fotózta rá a figurát, kompozíciós készsége elárulja képzőművészi indulását. 1935-től 1947-ig a magyar barátja Charles Rado által alapított Rapho ügynökségnek dolgozott. 1937-től a Harper’s Bazaar amerikai női divatmagazinnak is dolgozott, ahol a témaválasztásban teljes szabadságot kínáltak neki, képei negyed századon át jelentek meg a lapban. 1940-ben, Párizs német megszállása idején a Riviérára menekült, ám mikor meghallotta, hogy elrejtett negatívjait nedvesség fenyegeti, visszatért a fővárosba. Mivel az utcán nem fotózhatott, ismét rajzolni kezdett, szobrokat készített, verseket írt, grafikái 1946-ban Harminc rajz címmel jelentek meg, Jacques Prévert verseivel. A háború után ismét fotózni kezdte kedvenc városát, a járdarészleteket, málló épületsarkokat, falfirkákat is emberi tartalommal tudta megtölteni. A tér és a formák kérdései foglalkoztatták, de továbbra is a statikus témákat, beállításokat kedvelte. Az ötvenes években színpadi díszleteket, szőnyegeket tervezett, a párizsi állatkertről készített filmjével 1956-ban díjat nyert a Cannes-i fesztiválon. A harmincas évek titkos Párizsa című 1976-os albumába azokat a felvételeit válogatta, amelyeket keletkezésük idején még Párizsban sem lehetett publikálni. 1982-ben adta ki Művészek az életemben című könyvét, amelyben művészekről, műkereskedőkről és a barátairól ír és fotóikat is közli.

1976-ban a Becsületrenddel, 1978-ban a Fényképezés Nemzeti Nagydíjával tüntették ki. “Párizs szeme” – ahogy barátja, Henry Miller amerikai író nevezte – 1984. július 8-án halt meg a Riviérán, s a Montparnasse temetőben nyugszik. Halála után egymást követték nagy sikerű kiállításai Európában és Amerikában. 2001-ben a budapesti Ludwig Múzeumban láthatta a közönség a Pompidou Központban őrzött műveit. 2006-ban, özvegye halála után 750 műve került kalapács alá: rajzok, grafikák, szobrok és fényképek, ezek magyar pénzre átszámítva ötmilliárd forintért keltek el.

2009-ben szülővárosában, Brassóban nyílt kiállítása, szülőházán emléktáblát lepleztek le, ez alkalomból nyerte el a város díszpolgára címet is.